______________________________________________
AB:
Edward Elgar: A szeszélyes. Egy ritka felvétel Josef Hassid
hegedűművésztől, akit David Garrett nagyra becsül, aki vendégünk a HR2
Kultur – Doppelkopf műsorában Andreas Bombával a mikrofonnál.
David Garrett megkapja a 2017-es Frankfurti Zenei Díjat. Beszéltünk már erről. Most nézzük a zsűri hivatalos indoklását, Garrett úr: "Számtalan embert vezet be a klasszikus zene világába, és egyidejűleg a klasszikus zene iránti érdeklődés felkeltése ... " Ezt mondja a zsűri. Ez a zenepedagógusok, a zenetanárok dolga? Valamit rosszul csinálnak, vagy a színpadon lévő művész a valódi, a jobb képviselője ennek?
DG: Úgy gondolom, a művész mindig jobb képviselője. Ki lenne képes ... igen, képes ezt több szenvedéllyel tenni, emberek meggyőzni valamiről, ami annyira értékes a számomra ... és, nekem van lehetőségem rá és nagyon gyakran kihasználom, ... igen, a próbákat is, meghívok rá fiatalokat. Szeretem csinálni, már évek óta. Maga a koncert persze mindig különleges dolog a számomra, de azt is nagyszerűnek tartom, hogy megmutassam a fiataloknak, hogyan születik meg a zene, hogyan dolgozunk rajta, a kommunikációt a zenekar és a karmester között a próbákon. Azt hiszem, ez egy kicsit személyesebb, mint a koncert maga, ... és most már évek óta nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy iskolásokat hívok meg.
AB: Milyen kérdéseket tesznek fel ezek a fiatalok? Vagy csak csodálják Önt? A lábai előtt hevernek?
David Garrett megkapja a 2017-es Frankfurti Zenei Díjat. Beszéltünk már erről. Most nézzük a zsűri hivatalos indoklását, Garrett úr: "Számtalan embert vezet be a klasszikus zene világába, és egyidejűleg a klasszikus zene iránti érdeklődés felkeltése ... " Ezt mondja a zsűri. Ez a zenepedagógusok, a zenetanárok dolga? Valamit rosszul csinálnak, vagy a színpadon lévő művész a valódi, a jobb képviselője ennek?
DG: Úgy gondolom, a művész mindig jobb képviselője. Ki lenne képes ... igen, képes ezt több szenvedéllyel tenni, emberek meggyőzni valamiről, ami annyira értékes a számomra ... és, nekem van lehetőségem rá és nagyon gyakran kihasználom, ... igen, a próbákat is, meghívok rá fiatalokat. Szeretem csinálni, már évek óta. Maga a koncert persze mindig különleges dolog a számomra, de azt is nagyszerűnek tartom, hogy megmutassam a fiataloknak, hogyan születik meg a zene, hogyan dolgozunk rajta, a kommunikációt a zenekar és a karmester között a próbákon. Azt hiszem, ez egy kicsit személyesebb, mint a koncert maga, ... és most már évek óta nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy iskolásokat hívok meg.
AB: Milyen kérdéseket tesznek fel ezek a fiatalok? Vagy csak csodálják Önt? A lábai előtt hevernek?
DG: Á, legtöbbször nem igazán a zenével kapcsolatosakat. De nem lehet hibáztatni a fiatalokat ezért, mert ők talán egy másik perspektívából ismernek engem és mert néhány személyes dolgot is meg akarnak tudni rólam.
AB: Például amit a hallgatóink – és személyesen én is - tudni szeretnénk: Hogyan kezdett el hegedülni? Miért pont a hegedű? Mikor kezdődött?
DG: A zenének nagy szerepe volt a családunkban, csecsemő korom óta. Édesanyám klasszikus balerina volt, édesapám jogot tanult, de szereti a klasszikus zenét, emiatt otthon mindig hallgattuk. Akkoriban – végül is, a '80-as években voltam gyerek – bakelitlemezek voltak, és édesanyám gyakran hallgatta otthon a balettzenét, akkoriban még lemezen. Jó ég, észreveszi az ember, hogy hány éves is, amikor ilyet mond [nevet]. Gyerekként állandóan zene vett körül. És a bátyám, Alexander kezdett el hegedülni 6 éves korában. Visszatekintve nem tudom, hogy ez nyűgözött-e le, vagy inkább arról volt-e szó, hogy ő kapott valamit, amit én nem. És mint fiatalabb testvér ... azt hiszem, néhány ember át tudja ezt érezni. Mindig az a legújabb cucc kell, amit az idősebb testvér éppen megkapott, ami ebben az esetben a hegedű volt.
AB: A szülei lemezgyűjteményében mely hegedűművésznők, korábban inkább hegedűművészek szerepeltek? Emlékszik rá?
DG: Hmm ... Ojsztrahot, David Ojsztrahot gyakran hallgatták, Jascha Heifetzet, Nathan Milsteint, szóval, inkább az orosz iskola képviselőit.
AB: Igaz, hogy annak idején sokkal kevesebb volt a híres hegedűművész? Kevesebb sztár volt, mint ma? Úgy értem, most így mi együtt, talán 25 hegedűművészre gondolnánk, különösen fiatalabbakra, aki uralja a mai hegedűs világot, régen nem voltak ennyien.
DG: Ó, most ellent kell, hogy mondjak Önnel. Úgy gondolom, különösen az úgynevezett "aranykorszak", a '40-es, '50-es, '60-as évek hegedűművészei közül sokkal több nevet fel tudok sorolni, mint a mai korból. Mint Szeryng, Yehudi Menuhin, Mischa Elmann, Jascha Heifetz, Isaac Stern, Huberman. Mindegyikük fantasztikus hegedűs volt, aki a saját személyiségét is belevitte a játékába. Igen, ez egy olyan időszak volt, amik zeneileg majdhogynem lenyűgözőbb volt, mint a mai, mert ott voltak a különböző iskolák, egy-egy mű különböző előadásmódjai. Ott volt a francia-belga hegedűiskola, az orosz, az amerikai, és ez persze rengeteg módon hatott arra, hogy valaki hogyan tanult meg a hangszeren játszani. Fel lehetett ismerni ezeket a hegedűművészeket – manapság ez kicsit nehezebb – gyorsan felismerhetőek voltak a glissandójukról, a vibratójukról és a frazírozásukról. És ez már akkoriban is lenyűgözött engem, ez a személyes hangzásvilág. Azt hiszem, ez olyasmi, mint az emberi hangnál, rögtön felismerem, kié, ami nagyon fontos, hogy az ember rátaláljon a hangszerrel a saját hangjára.
AB: Mikor jött az ötlet, hogy a klasszikus stílusú hegedülés – idézőjelben – nem elég a számára? Ha a '80-as években volt gyerek, ahogyan mondja, akkor persze van ... mindenki megteszi, mai fiatal zenészek is, nem csak klasszikus zenét hallgatnak, nem csak Berg hegedűversenyét hallgatják, vagy ilyen dolgokat, hanem azt a zenét is hallgatják, amit többé-kevésbé minden fiatal. De az, hogy ebből kiindulva saját maga írjon zenét és eljut ehhez az ötlethez, ezt valahogyan összekötöm ezzel az egésszel. Valamikor kellett, hogy jöjjön az ötlet.
DG: De sok más nagyszerű hegedűművész ugyanarra az ötletre jutott már előttem is. Persze, volt olyan időszak is, amikor az előadásmód sokkal inkább előtérben volt. De, szintén ebben az időszakban – azokkal a nevekkel, amiket az előbb felsoroltam - Jascha Heifetz például írt egy musicalt, Fritz Kreisler saját szerzeményeket írt hosszú éveken keresztül, és eladta azokat úgy, mintha "megtalálta" volna őket., és nem tőle származnának. Nathan Milstein is sok zenét írt, nemcsak hegedűre, de zongorára is. Úgy gondolom, az az iránti igény, hogy az előadásból kiindulva valamit alkosson az ember, azt hiszem, minden hegedűsben, minden zenészben ott szunnyad. Természetesen vállalni kell a kockázatot, hogy a tényleges hegedülésen kívül valami mást is akarjon csinálni az ember. Persze, megtenni ezt a lépést nem könnyű. De sok jó, és talán nem olyan jó hegedűs megtette már ezt a lépést.
AB: Ismer olyan kollégát, akiről tudja, hogy megtenné ezt a lépést, de nem meri?
DG: Azt hiszem, sok hegedűs tisztában van azzal, hogy abban a pillanatban, mihelyt valamit egy kicsit is másképpen csinál, kíméletlen kritikát kap. De ez az élet sok területére igaz, szóval, vagy eldönti az ember hogy megteszi, és a kritikát, ... tudni kell hagyni lepattanni a kritikát. Ez egy személyes döntés, ha az ember ezt az utat választja.
AB: Most jöjjön a "crossover" kifejezés, és aztán a következő zene.
DG: [nevet]
AB: Ezért akarok itt áthidaló szöveget építeni ... mivel fogalmam sincs, hogyan fog nekem válaszolni, nem tudom, hogyan válaszolnám meg a kérdést magamnak, a kérdést, hogy valójában mit is jelent a "crossover" kifejezés. Mivel ez az Ön, idézőjelben védjegyének része, amikor bemutatkozik, amikor bemutatják, és amit a közönség is hallani akar Öntől... Szóval: crossover. Mi is ez tulajdonképpen? Egy koncerten belül játszik valaki különböző koncert-stílusokban, vagy különböző zenefajtákat, mint Bach, Brahms, Dvorak, talán Sztravinszkij, Hindemith, Bernstein, és ugyanazon a koncerten belül popzenét és rögtönzött zenét is? Vagy mindent egyszerre próbál megtenni? Vagy próbáljuk elkülöníteni a dolgokat, mintha azt mondaná: ma ezt játszom, és holnap pedig azt játszom?
DG: Azt hiszem, számomra a crossover definíciója valami olyat csinálni, ami egy kicsit eltér a klasszikus hagyományoktól, és ami nagyon személyes. Számomra a crossover definíciója az, hogy valami olyat játszom, amit előttem még senki más. Azaz: előadni és új formába átírni olyan műveket, amelyek személyes kedvenceim, és persze ami ehhez tartozik: saját szerzeményeket írni. Ez az én crossover-definícióm. Nincs rá jobb kifejezés, amit használhatnánk.
AB: Átjárás [szó szerint: cross over]
DG: Hát, ez sem hangzik jobban! [nevet] Öö... nos igen, azt hiszem, mindenki máshogyan definiálja, máshogyan kell definiálnia a crossovert. Ez az, ami ezt a fajta zenét, ezt a zenei irányzatot érdekessé és lenyűgözővé teszi.
AB: Szóval, úgy gondolja, hogy ez egy önálló műfaj?
DG: A számomra igen.
AB: Nem A és B keveréke, hanem valami egészen új születik belőle?
DG: Talán kívülről így tűnik ... ez egy műfaj, vagy sem? Fogalmam sincs. Én nem tudom kívülről szemlélni. Számomra éppen olyan, mint egy Beethoven hegedűverseny értelmezése, számomra ez valami egészen önálló dolog.
AB: És ahhoz is köze van, hogy ennek teljesen más a közönsége.
DG: Ez nagyon jó lenne, ha saját közönséget generálna. De nem csak ezért tettem, ez rossz ösztönzés lett volna. Olyat akartam tenni, amit szeretek, ami boldoggá tesz, ami kihívások elé helyezi a kreativitásomat. És ha mindennek tetejében még a fiatal közönséget is megnyerhetem vele ... két legyet ütök egy csapásra.
AB: Most lejátsszuk a második zenedarabunkat, David Garrett, ebben a műsorban. Mit választott?
DG: Szeretnék valamit hallani Richard Taubertől. Tehetséges énekes volt, aki, mint Josef Hassid ... Szeretem azokat az embereket, akiknek egyedi hangzásuk van, valami igazán személyes. És Richard Taubert ezer tenor közül is rögtön felismerem. Mi lenne, ha ... Lehár Ferenc - "Dein ist mein ganzes Herz" – úgy gondolom, ez egy nagyszerű dal, legyen ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése