2017. április 17.

HR2 rádióinterjú - 3. rész magyarul

Kapcsolódó bejegyzés az információkkal itt olvasható.

______________________________________________


AB: Richard Tauber énekli Lehár Ferencet, David Garrett kívánsága volt, a hegedűművészé. Richard Tauber, talán meg kellene említenünk, a '20-as, '30-as években a németek kedvence volt, mielőtt náci nyomásra eltiltották a fellépéstől.
 
DG: Az egy nagyon sötét korszak volt, művészi szempontból is, lehetetlen felfogni...
 
AB: Még ma is érint bennünket, ha körülnézünk a világban.
 
DG: Vannak ... mmm... sok pozitív dolog van a mai világban, de persze, mint mindig, sok negatív is. De én mindig optimista vagyok, hiszek az emberekben, az emberi jóságban, ezért ... hiszem, hogy szükség van erre a fajta optimizmusra.
   

AB: És terjeszteni kell. A színpadról, legjobb esetben.
 
DG: Teljes mértékben. Úgy gondolom, zenészként ez a munkám része, különösen olyan emberek számára, akik nehéz időszakon mennek keresztül, a magánéletük, a munkájuk, vagy politikai problémák miatt, hogy 2 órára jól érezzék magukat. Erre való a zene. A zene egy időre megszabadít a gondjaidtól, felszabadítja a lelket. Igénylem, hogy ugyanezt tegyem a színpadon is, hogy a közönséget úgymond erre az időre ... igen, elvarázsoljam, bevonjam a zenébe, belevonjam őket a saját szenvedélyembe. És ha ez működik, akkor ez a munka a legszebb a világon.
 
AB: Menjünk vissza a crossover dologhoz, David Garrett. Egy kicsit továbbmehetünk ettől a nehéz szakkifejezéstől.
 
DG: [nevet]
 
AB: Ezért még egyszer a kérdés: mit szeretne megmutatni a közönségnek? Például, hogy egy zeneszerző, mint Bach, milyen modern? Lendületes zene, lehetne rock-szerű zene is. Szóval, fontos egy ilyen kapcsolatot megmutatni, ilyen módon? Vagy arról van szó, hogy a rockzene is klasszikus már, vannak köztük klasszikusok?
 
DG: Úgy gondolom, mindkét oldal borzasztóan lenyűgöző. Nagyszerű, hogy akkor is, ha valaki nem annyira járatos a klasszikus zenében, hogy érzi, hogy a harmóniák, a harmonikus alapmotívumok nem változtak meg annyira. Egy ária olyan, mint egy mai háromperces popdal. És a híd építése során ... nincs nagy távolság attól, amit manapság a rádióban hallgatunk. Szerintem ez remek.
 
AB: Van olyan zene, amiről azt mondja, inkább távol marad tőle? Ez nekem szent – mindkét műfajban, a rockzenében és a klasszikus zenében. Halhatatlan dalok, amelyek olyanok, amilyenek, és nem szabad változtatni rajtuk.
 
DG: Nem. [nevet] Nincsenek. Úgy gondolom, ha valamit jó ízléssel csinál az ember, valamilyen csodálatos, különleges dologból, akkor csodálatos dolgot lehet belőle csinálni. És azt hiszem, hogy egy zeneszerző sem írt úgy semmit, amiről azt mondaná, hogy csak ilyen lehet és másmilyen nem. Hiszem, hogy az általam csodált nagy zeneszerzők mindig a legnagyobb újítók voltak egyben, és mindig valami újat próbáltak elérni. És támaszkodtak egy előttük meglévőre, más irányzatokra, más zeneszerzőkre, az ő idejük populáris zenéjére. És úgy gondolom, ettől kel életre a zene, a változástól. És ha visszariad az ember a változtatásoktól, akkor a zene meghal. Nem szabad, hogy az embernek gátlásai legyenek.
 
AB: Gustav Mahler zeneszerző 1911-ben halt meg, akkortájt, amikor feltalálták a filmet, 20 évvel később találták fel a hangosfilmet, és az emberek azt mondják, Mahler filmzenéket írt. Pedig nem tudott írni egyet sem, mert ezt a médiumot még fel sem találták, amikor ő élt.
 
DG: Igen, de természetesen az olyan zeneszerzők, mint Korngold, az ő nyomdokain jártak, azt a nagy szimfonikus, tobzódó stílusú zenei vonalat követték. Számomra a filmzenének sok köze van a vizualizációhoz, az érzelmi vizualizációhoz. Számomra a jó filmzene olyan, mint egy modern opera. Mert mindkettő egy érzelmi képet próbál festeni, és aláfesteni. Nekem nagyon fontos ez a műfaj.
 
AB: Igen, vegyük csak Giacomo Puccini operáit, amelyek olyanok, mint a filmzenék, tudsz rá ...
 
DG: Puccini egy közülük, nem számít, milyen fajta zenét szeret az ember, rögtön magával ragad.
 
AB: Most jöjjenek a kritikák. Kritikák Önről.
 
DG: Léteznek olyanok? [nevet] Tudom, ez most hülyén hangzik, de olyasvalaki vagyok, aki ...
 
AB: Persze a komolyzenei kritkusok ...
 
DG: Elmondom Önnek a legjobb példát.
 
AB: Igen.
 
DG: Az első tanáraim egyike egyszer hangosan felolvasott nekem néhány kritikát, de nem tudtam, hogy mely zeneszerzőkről, vagy hegedűsökről szólnak. Ember! Beethovent, Mozartot, Paganinit, Vieuxtemps-t, Wieniawskit, Jasha Heifetzet darabokra cincálták a kritkusok! Úgy gondolom, hogy jó, hogy vannak kritikák, de nem mindig jogosak.  

AB: Említette Korngold nevét. Erich Wolfgang Korngold a legjobb példa, a nagyszerű hegedűverseny, amelyet talán ...  

DG: Ő soha ... Nagyszerű zeneszerző volt, de mindig attól szenvedett, hogy filmzeneszerzőként soha nem vették komolyan a klasszikus zenei világban, szóval, ő egy nagyszerű példa.
 
AB: A klasszikus zenei kritikusok valamiféle hibának tartják, másodrangú zenének tartják, pontosan ide akartam kilyukadni ezzel. Különös módon, ez a fajta sablonos gondolkodás – ha megnézzük – ha egy klasszikus zenész, mint például Friedrich Gulda, a tehetséges zongorista, Mozart-előadó, vagy Thomas Quasthoff, a remek énekes, ha ők egy kicsit letérnek az útról egy felvétel kedvéért, Gulda játszott igazán anarchikus dzsesszt is ...
 
DG: Tudom. Nagy rajongója vagyok!  

AB: Szóval ...  

DG: Van egy csodálatos kis anekdota, amit szeretnék röviden elmesélni ...
 
AB: Akkor mesélje el most!
 
DG: Friedrich Gulda, a nagyszerű zongoraművész, egyben fantasztikus előadó ... Nem tudom, hogy ez valóban igaz történet-e, de mindig rendkívül jól szórakoztam rajta. Friedrich Gulda a Carnegie Hallban játszik, Beethoven zongoraszonátái vannak a műsorban. Felmegy a színpadra, és bejelenti, hogy ma este nem lesz Beethoven, hanem helyette dzsesszt fognak játszani. Vár egy kicsit a zongoránál ülve. Néhány ember felkel a helyéről, talán nem értenek egyet a műsorváltoztatással, és elhagyják a termet. Ő még mindig a zongoránál ül, kivárja a helyzet végét. Aztán újra a közönség felé fordul és azt mondja: Rendben, most, hogy elment az összes seggfej, Beethovent fogunk játszani.
 
AB: Nem feltételeztem volna róla. [David a háttérben nevet.] A klasszikus zenei kritikusok azt mondják: "Nos, ő nem olyan jó ebben. A suszter maradjon a kaptafánál. A dzsessz zenészek sokkal jobbak ebben." Másfelől ...
 
DG: Olyan ítélkezik, aki saját maga nem csinálja. Úgy értem, egy kritikus – elnézést, nem akarok senki tyúkszemére rálépni, de...
 
AB: Nem említünk senkit név szerint.
 
DG: Végül, nem ők azok, akik saját maguk zenélnek, és ... úgy gondolom, nem így kellene ítélkezni. A változatosság nagyon fontos, és művészként, nem számít, hogy valaki jobb néhány területen, vagy rosszabb. Hiszem, hogy művészként az önkifejezésnek semmi köze sincs a műfajokhoz... és semmi köze sincs a klasszikusokhoz. Értsd: ha jól játszom Beethovent, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy képes vagyok valami mást is jól csinálni, vagy fordítva. Nem látom az összefüggést ebben.
 
AB: Vannak másfelől olyan emberek, akik azt mondják ... mint Keith Jarrett esetében, aki az improvizáció világából jött, de jól játszotta Bachot zongorán. És mindenki azt mondta: "Ó, ezt is meg tudja csinálni!" Vagy amikor Benny Goodman Mozart klarinétversenyt játszott, vagy Sting ... Szóval, sokan vannak, akikről mondták: "Nézd, mindent tud!" És csodálták őket.
 
DG: Igen. Ez lehet a meglepődés hatása is: "Ó, tud játszani!" Ez nem egészen érthető. Persze, úgy gondolom, nagyszerű. Nagy rajongója vagyok Stingnek, aki az ő pop-rock területéről kilép, gyakran és jól is csinálja. Szenvedélyes zenész is, és sikerül a közönséget magával vinnie más területre, és ez számomra fontos. De azt sem szabadna előítéletekkel fogadni, aki a klasszikus oldalról érkezik. Éppen ellenkezőleg. Úgy gondolom, pláne manapság, nagyon értékes dolog megnyerni egy közönséget, és persze kőkeményen kell dolgozni ezért, és a helyes projekteket kell kiválasztani... De semmi felett nem szabadna előre ítélkezni, úgy gondolom, a saját maga útjában áll ilyenkor az ember, ha ... igen, ha szereti a zenét.
 
AB: Most harmadszorra is itt a lehetőség, hogy válasszon egy művet.
 
DG: Ööö.... akkor szeretném javasolni harmadik zenei kívánságként, Jasha Heifetztől, mert ennek csak egyetlen zseniális felvétele van, rendben, talán van még több jól sikerült felvétele is, de nekem ez a kedvencem, Korngold hegedűversenye, egy csodaszép második tételt írt, és Heifetz tökéletesen adta elő. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése