The Artist Toolbox - magyar fordítás - 3. rész

The Artist Toolbox | 1. évad, 1. epizód | 26 perc | A dokumentumsorozat bevezető részében Daviddel készített interjút John Jacobsen, még 2011-ben.

Az interjú 1. része | 2. része |

------------------------------------------------------------------------

JJ: Mit mondjunk a fiataloknak, miért fontos klasszikus zenét hallgatni?

DG: Miért fontos jó könyvet olvasni? Miért fontos...? Csak hogy élvezzük a művészetet úgy általában. Ez olyasmi, ami kiegyensúlyozza az életedet. A jó zene általában véve, nemcsak a klasszikus, szóval a jó zene akár játszod, akár hallgatod, a napi problémáidtól eltávolít. Az én esetemben például, ha rossz napom van, vagy nem jövök ki a barátnőmmel, vagy a szüleim felidegesítenek, vagy a tanáraimmal van bajom a suliban, a zene számomra mindig az volt, ami helyrerakott. Alapvetően a legfontosabb, hogy az életem jó irányba haladjon. Hogy miért fontos a klasszikus zene? Mert ugyanúgy képes összerakni az embert, mint a rock vagy a pop. Számomra nagyon fontos, mert ez is a zene egy hatalmas részét képezi. Ha rockot vagy R'n'B-t vagy jazz-t hallgatsz, a klasszikus zene az alapja mindennek, amit ma hallgatunk. Kár lenne kihagyni ezt.

JJ: Egyetértek veled. De én nem jártam főiskolára, én csak hallgattam a Bohéméletet. Azért is hallgattam klasszikus zenét, hogy imponáljak a lányoknak, a haverjaim nem értették, miért hallgatok ilyen zenét. Úgy gondolom, minden fiatal az új zenéket hallgatja, vagy legalábbis hallgat zenét. De egyetértek veled, hogy miért a klasszikus.. Mert ez egy mélyebb megértése a zenének.

DG: Ahogy közelebb kerülsz a klasszikus zenéhez, úgy más füllel hallgatod a többi zenét. Egy bizonyos fejlődés beindul, még ha nem is tudsz róla, de jobban odafigyelsz a hangszerelésre, a különböző hangokra, és ha elkezded egy kicsit ilyen irányba képezni a füledet, a jazz elkezd valami egészen mássá válni. A vicces az, hogy a zenészek, mindegy, hogy rockerek vagy jazz-zenészek, vagy R'n'B, mindegyik valahogy klasszikus zenét tanult, és klasszikus szemszögből értelmezi a dalszerzést. Ők tudják, hogy mi történik, és néha, ha a közönségben vagy, jó ezt tudni, mert sokkal élvezhetőbbé válik a zene.

JJ: Amikor AC/DC-re váltasz, az egyszerűbb? Miben más egy ilyet játszani?

DG: Mindenképpen más, mert nincs útmutató, nincs előttem senkiről példa, aki már játszotta volna korábban. Egy kicsit kalandosabb. Mindig is olyasvalaki voltam, aki élvezi, hogy olyasmit csinálhat, amit azelőtt még senki nem tett meg, mert szabad kezet kapsz, ami egyrészt jó dolog, de azért van rajtad egy kis nyomás is, mert jól akarod csinálni. Nem akarsz az első lenni, aki elrontotta, hanem az első akarsz lenni, aki jól csinálta. Nagy a kísértés számomra manapság, hogy valami ne átlagosat, de mégis működőképeset alkossak.

JJ: Figyeltem, ahogy gyakoroltatok, és látom, hogy nincs körülötted menedzser vagy más zenész, aki megmondaná, mit kell tenni, Te vagy az, aki tudja, hogy ez működni fog-e vagy sem.

DG: Igen, én vagyok a felelős. Szeretem, imádom ezt, de... senki nem fogja elvinni helyetted a balhét. Neked kell. És jobb, ha biztos vagy benne, hogy mindenki tisztában van-e azzal, amit akarsz, és óvatosan mondd meg neki, hogy például gyorsabban játsszon vagy eltévesztette az akkordot, bla-bla-bla... Mindenre oda kell figyelni. De nem akarom, hogy máshogy legyen. Mert ha más kezébe adnám a felelősséget, akkor a végeredmény nem lenne ilyen jó. Nem tudom, lehet, hogy tévedek, ez csak egy belső megérzés. Inkább többet vállalok, de legyen jó a végeredmény.

JJ: Úgy gondolom, a művészek ezt teszik. Tudják, hogy mit akarnak, és nem számít, hogy mit mondanak nekik, akkor is megcsinálják.

DG: Azt kell mondanom, más lesz a vége, ha kiadod a felelősséget a kezedből. Pontosan hallom aznap a fejemben, hogy milyen legyen a hangzás, és csak meg kell mondanom az embereknek, hogy pontosan mit is kell tenni. Szóval működik. Eddig működött. (nevet)

JJ: Írsz is zenét, igaz?

DG: Aha.

JJ: Hallottam tegnap az egyiket, nagyon szép volt.

DG: Köszönöm szépen!

JJ: Hogy megy ez? Leülsz és írni kezdesz? Szoktuk mondani, hogy az írás egyszerű, csak annyi a dolgod, hogy addig nézd az üres lapot, míg a homlokod nem vérzik.

DG: (nevet) A vércsepp pedig a megfelelő helyre hullik, és valami jó dolog sül ki belőle. (nevet)

JJ: (nevet) Így igaz.

DG: Furcsa módon a legjobb pillanatok vagy késő este, vagy korán reggel vannak. Néha egy hosszú nap után minden összeáll a fejedben, csak csettintesz egyet, és máris kész egy remek dallam, vagy lazítasz egy pohár borral a zongoránál, firkálgatsz ezt-azt, végül történik valami. Vagy amikor azzal kelsz fel reggel, hogy „Istenem, mennyi mindent komponáltam álmomban! Izzítsuk be őket!”

JJ: Mindegyik dal, amit írsz jó, vagy van, amit sose fogunk hallani?

DG: Óó, nagyon sok rossz anyagom van... de ez normális. Furcsa módon a legjobb darabok születnek a leggyorsabban. Nagyon könnyen jönnek, nem kell sokat agyalni rajtuk, vagy nem igényelnek túl sok változtatást. De az, amivel szenvedsz, abból nem lesz semmi jó. Hiába akarod, hogy jó legyen... mindig, ha 2-3 nappal később újra meghallgatod, rájössz, hogy ez nem az igazi.

JJ: De bizonyára a szaktudás feloldja ezt, igaz?

DG: Feltétlenül hozzátesz ahhoz, amit írsz. Mindig egy egyszerű akkorddal kezdesz. Ha hallasz is valamit, nem hallod rögtön az őrült dolgokat, de amikor kipattan a szikra, és azt mondod, „Ó, oda rakok egy 7/9-et, ide meg egy kis csökkentést, hát ezt egy kicsit megváltoztatom, azt megfordítom, csöppet átírom a dallamot...” És aztán, ha eleve valami jóból is indultál ki, azt még fokozni tudod.

JJ: Ki kritizálhatja a munkádat?

DG: Én meghallgatok mindenkit, akkor is, ha nem képzett. Mindig jó odafigyelni. Hogy megváltoztatod-e a véleményed, az más kérdés. De mindig fontos, hogy meghalld az embereket, hogy tetszik, vagy nem tetszik nekik valami. Végül rajtad múlik, hogy mennyit szűrsz le belőle, vagy mennyire figyelsz oda rá, mert persze sok hülyeséget is mondanak, és képesnek kell lenned azt mondani: „köszönöm szépen, de nem, kösz”. Bárkitől jöhet jó megjegyzés, nem kell, hogy nagy zenész legyen. Néha abban is van igazság, amit a közönségből mondanak, mikor hátrajönnek a backstage-be. Aztán elgondolkodsz rajta. Ezért fontos, hogy objektív maradj a kommentárokkal. Nehéz dolog ezeket kezelni, de próbálkozom. A legtöbbször.

JJ: Egyetértek.

DG: Vannak olyan emberek, akikkel gyerekként együtt dolgoztam, és nagy hatással voltak a zenei fejlődésemre. Ha ők mondanak valamit, akkor az jelent is valamit. Mélyen tisztelem őket, mint zenészeket. Ha játszom valamit Ida Haendelnek, ő azt mondja rá „Nagyszerű, ahogy játszod, de én máshogy játszom.” Az nem jelenti azt, hogy meg kell változtassam. Ő soha sem hangsúlyozta, hogy változtassak valamin, „Megvan a saját elképzelésed, csak hallgasd meg, én hogyan játszom, és talán inspirál, hogy más megvilágításban lásd! Használd!”

JJ: Játszottál ezeknek az embereknek privátban is, vagy csak koncerten hallanak téged?

DG: Nem, nem. Én szeretek nagyszerű zenészeknek játszani, csak úgy lazulni velük, játszani nekik, ha van pár percük. Nem szeretném, hogy csak a koncerteken halljanak engem. A legviccesebb, ha nagy zenészekkel játszol mondjuk kamarazenét... más történet, amikor crossovert játszom, mert ott én felelek, hogy minden a helyén legyen, de a triók és kvartettek esetén más a helyzet. Más az erőegyensúly, mert mindenki jó zenész, mindenki valamit bele akar tenni, viszont oda kell figyelned a többiekre. Szóval itt máshogy születik a zene.

Fordította: Anett

____________________________________________________________

Videók:

A kulisszák mögött: YT |
Teljes interjú: Vimeo | YT |
Az Amazonon fizetős | Indieflix |