Frankfurt | Művész a Múzeumban
"Egy új közönségnek akarom bemutatni a nagy hegedűműveket"
David Garrett a 25 éves színpadi jubileumáról, és ahogyan a fiatalokat lelkesíti a klasszikus zene iránt.
Egy kézzel, papírcetlire írt meghívás egy közös zenélésre volt az oka David Garrett első vendégfellépésének a Múzeumban, amelyet Sebastian Weigle főkarmester hagyott ott neki az Alte Oper művészöltözőjében. A "klasszikus lázadó" most újra eljön Csajkovszkij híres hegedűversenyével, hogy játsszon a Múzeumzenekarral.
David, mindig spontán igent mond arra, amihez kedve van?
Minden bizonnyal előfordul. Nagyon spontán ember vagyok, főleg, ha koncertmeghívásról van szó. Mindig számít az is, hogyan hív meg valaki, és ez itt egy nagyon pozitív módja volt.
A második fellépése a Múzeumban egybeesik a 25 éves színpadi jubileumával - valahogy különösen hangzik, hiszen Ön jelenleg 35 éves. Hogyan érzékeli ezt és hogy néz ki az Ön személyes mérlege példátlan karrierjét tekintve?
Nagyon pozitívnak érzékelem, hogy ilyen sok színpadon töltött év után még mindig nem hagytam abba a zenélést. Hiszen újra és újra nagy erőfeszítést igényel, hogy jól felkészüljön az ember egy műsorra, és úgy gondolom, ezt az ember természetesen nagy szeretettel teszi. De valamikor beleütközik a saját testi korlátaiba is. Hál'isten ez a 25 év nálam egy olyan időtartamon belül történt, amikor még nagyon fiatal voltam, és valamennyire még most is fiatal vagyok. Így az évek elég jól teltek számomra. De izgatottan várom a következő 25 évet. Azt hiszem, egy kicsit jobban vissza kell fognom magam. (nevet)
Paganini hajtotta Önt ifjúként a klasszikus csodagyerek-karrierjével, hanglemez-szerződésével és a koncertkötelezettségeivel való radikális szakításhoz - de éppen az "Ördög hegedűseként" vált Ön később mozihőssé, és a Garrett vs. Paganini albumával még egyszer is Echo Klassik díjazottá: Ez a sors iróniája?
Úgy gondolom, hogy minden hegedűsnek már korán meg kell mérettetnie magát Paganinivel és a műveivel, ha azt tervezi, hogy hegedűs lesz. Ez teljesen normális, hiszen nem én vagyok az egyetlen, akit mások hajtottak, vagy saját magát hajtotta. Utólag nézve, ezt is nagyon fontos megtenni. A véletlen műve, hogy később adódott egy film az életemben, amelyet nagy örömmel készítettem és amelyre még mindig nagyon büszke vagyok. Ebben az értelemben véve minden úgy történt, ahogyan azt kívántam.
A jubileumi évében Ön Csajkovszkij hegedűversenyét játssza nekünk, amely idén központi szerepet kap a munkájában. Mi ragadja magával és mi érdekli Önt éppen ebben a műben?
Egyike a legszebb hegedűversenyeknek, és az utóbbi években az volt a célom, hogy egy új közönségnek mutassam be a nagy hegedűversenyeket. Tavaly ugyanez volt a helyzet Brahms és Bruch esetében, az előző években Antonio Vivaldi "A négy évszak" című művével, azt megelőzően Beethoven hegedűversenyével, és előtte Mendelssohn-Bartholdyval is. Így idén Csajkovszkij volt számomra a hegedűtörténet egyik fénypontja, és remélem, hogy a már meglévő és az új közönség is élvezni fogja, ahogyan a Múzeumzenekar, Andrey Boreyko és én játsszuk.
Az év első felében klasszikus zenei szólistaként van úton, aztán klasszikus kamarazenészként Julien Quentin zongoraművésszel, novembertől pedig popsztárként startol Explosive nevű műsorával. Ezek különböző művészéletek és -világok, amelyeket megtestesít, vagy hogyan illenek össze?
Minden reggel felkelek és megpróbálok egy hangskálát normálisan összehozni. Ebből a szempontból mindegy, mit játszom este. A felkészülés ugyanolyan, és ugyanolyan is marad; a koncentráció is, az erőfeszítés is, hogy színpadra álljak és jó munkát végezzek. Így számomra ezek nem különálló világok. Hogyan lehetne a minőséget két világra elosztani? A minőség számomra az egyetlen világ, mindegy, melyik zenei irányzatról van szó. Ebben az értelemben a különböző stílusirányzatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Ezzel a szokatlan műfajkeverő irányzattal olyan fiatalokat is elvarázsol, akiknek soha nem volt semmi közük a komolyzenéhez - ez az Ön sajátos célja, vagy egyszerű kísérő jelensége a műfajokon átívelő érdeklődésének?
Először is elmondanám, hogy nagyon sok olyan fiatal van, aki idén tőlem a klasszikus repertoárt is meg fogja hallgatni, különösen természetesen a szólóest turném alatt. Így ez nem kísérőjelenség, hanem valami olyan, amit az elmúlt tíz év alatt egészen tudatosan próbáltam meg véghezvinni: Egy hidat építeni, hogy a fiatalok figyelmét felhívjam erre a hangszerre és a zenére. Ez eddig csodálatosan működött, és ebbe továbbra is sok energiát szeretnék fektetni.
Mit gondol, miért lelkesedik magától olyan kevés fiatal a klasszikus zenéért, és szenvednek országszerte a koncertszervezők az utánpótláshiánytól? Új koncertformátum szükséges? Más helyszínek?
Még soha nem találkoztam olyannal, hogy egy fiatal ne szerette volna a klasszikus zenét. Ez mindig azon múlik, hogyan van tálalva. Természetesen, ha egy hetvenéves egy tizennégy évesnek játszik valamit, az egy kissé nehéz eset, mivel ugye ott van a generációs különbség. Egy tizennégy éves gyerek, vagy egy húszéves fiatal más neveltetésben részesült, más popkultúrát ismer. Ha bemenne egy koncertterembe komolyzenei koncertre, és az idősebb generáció képviselői ott ülnének öltönyben és nyakkendőben, az számára elég ijesztő lenne. De itt a fenntartásokról van szó, aminek semmi köze nincs a zenéhez. Éppen ezért egyszerűen elveszem az emberektől a klasszikus zenei környezettel kapcsolatos fenntartásait. Ebből a szempontból tulajdonképpen csak egyetlen dolgot tettem, azt, hogy megváltoztattam a környezetet.
Végezetül szeretnék egy kicsit beszélgetni a lélegzetelállító "A. Busch" Stradivarijáról, amely 1716-ban készült. Ez az Ön hűséges kísérője, amellyel a klasszikus zenétől kezdve a rockon át a popzenéig mindent végigjátszik, vagy van Önnek olyan oldala is a sok közül, amelynek annyira nem "felel meg"?
A hangszer bármelyik területen nagyon tehetséges, és minden CD-met, akár műfajkeverő, akár klasszikus, mindig ezzel a hangszerrel játszottam fel. Persze vannak olyan helyzetek, amikor nagy produkciókról van szó, ahol sokat dolgozunk az erősítővel, és erre a hangszerre nincsen szükség. Persze mindig a Stradivarin játszom a klasszikus zenei koncerteken, és természetesen a hangszer erre van kitalálva. Kétségtelenül rendelkezik azokkal a hangszínekkel, amelyek bármely más zenei irányzathoz jól passzolnak.
Anita Strecker interjúja, 2016. április | Forrás: Museumskonzerte.de
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése