The Artist Toolbox - magyar fordítás - 2. rész

Fotó: Indieflix

The Artist Toolbox | 1. évad, 1. epizód | 26 perc | A dokumentumsorozat bevezető részében Daviddel készített interjút John Jacobsen, még 2011-ben.

Az interjú 1. része.

------------------------------------------------------------------------

JJ: Hogyan írnád le a stílusodat valakinek?

DG: Sok különböző iskolával nőttem fel. Zakhar Bron, Ojsztrah, szóval az orosz iskola, aztán mikor Ida Haendellel kezdtem dolgozni, akkor jött a német iskola, de rá nagy hatással volt George Enescu, nagyon erős cigány jelleggel, benne a szabadsággal, a vibrátóval, a kifejezésmóddal, a glissandóval. Aztán mikor New Yorkba jöttem, Itzhak Perlman egy amerikai módot ismertetett meg, a Galamian-féle iskolát. Tehát mondhatjuk, hogy mindenbe belekóstoltam.

JJ: Oké, 11-12 éves vagy, nem volt valami más, amit kipróbáltál volna, ahogy kezdenél egy kis élettapasztalatot szerezni?

DG: 12 évesen kaptam az első lemezszerződésem, és a következő 5-6 év elég kemény volt, mert még mindig suliba jártam, de már karrierem is volt, ami azt jelentette, hogy koncerteket kellett adnom, sok új anyagot kellett nagyon gyorsan megtanulnom, ami magába rejtette, hogy nagy felelősség hárult rám, persze nagyobb lett a nyomás, hirtelen ügynökök, kiadók és olyan emberek jelentek meg, akik végül eredményeket vártak tőlem. Más dolog játszani magadnak a hegedűn, és más dolog úgy játszani, hogy tudod, hogy mögötted olyanok vannak, akik pénzt akarnak keresni veled. Lehet, hogy nem tudatosul benned, de azért érzed. Az az 5-6 év sok munkával telt, új repertoárt kellett összerakni. Sokat tanultam a zenéről, sok nagyon jó karmesterrel és nagyszerű zenésszel dolgozhattam együtt, de mindenképpen éreztem a feszítést.

JJ: Stresszes időszak volt?

DG: Igen!

JJ: Úgy értem, kényelmetlen, nem egészséges időszak?

DG: Nos, az attól függ, milyen anyagból vagy gyúrva, mert... bírnod kell a nyomást. Nem teheted meg, hogy... Képesnek kell lenned rá, hogy elérj egy bizonyos szintű játékot, meg kell tanulnod azokat a darabokat, képesnek kell lenned gyorsan együtt dolgozni más zenészekkel, elsajátítani valamit, gyorsan és jól kell megoldanod az utasításokat. Azoknak a nagyszerű zenészeknek, akik veled dolgoznak, nincs idejük várni rád, ha nem vagy tehetséges.

JJ: Ez az üzleti része. Hogyan fejlődtél, mint művész akkoriban?

DG: Azt hiszem, ha lehetőséged van olyanokkal együttműködni, mint Claudio Abbado, Zubin Mehta vagy Giuseppe Sinopoli, Charles E. Dutoit vagy Andrew Litton... mind-mind fenomenális zenészek. Olyan fiatalon rajtad múlik, hogy amit csak tudsz, bármilyen információt magadba szívj. Szerencsés vagyok, hogy játszhattam elsősorban nagyon-nagyon jó karmesterekkel, nagyszerű zongoristákkal, mint Bruno Canino, mind nagyon jó ember. Részben ők is felelősek, hiszen látnak valakit, aki nagyon fiatal és tehetséges, akkor már ne csak játsszanak egyet vele, hanem próbáljanak valahogy hatni rá, hogy fejlődhessen. Aztán ez tőled függ, hogy leszűrsz-e valamit belőle, vagy nem igazán gondolkodsz el rajta. Én mindig igyekszem változtatni az interpretáción, mikor különböző emberekkel játszom, új nézőpontot keresek. És végül is erről szól a zene. Nincs olyan, hogy csak egy tökéletes előadásmód, csak egy tökéletes interpretáció van. Rengeteg rétege van egy mű tolmácsolásának, és minden esetben, ha egy új zenekarral és egy új karmesterrel játszom, az a szórakoztató benne, hogy új irányokat keresünk.

JJ: Ez így van. Ezért is nézzük meg újra meg újra a Hamletet. Nem azért, mert nem ismerjük, hanem mert minden színész valami mást tesz bele.

DG: Abszolút. Ez egy életre szóló keresés, minden nap, hogy új dolgokat találjunk a zenében, mondjuk egy új ujjtechnikát vagy egy másik vibrátót. A legfontosabb, hogy minden nap megkérdőjelezd azt, amit előző nap tettél, és találj valamit, amin talán változtatni akarsz.

JJ: Ezt hol tanultad? Mert szerintem a tanuláshoz hozzájárul, hogy mindent megkérdőjelezz.

DG: Azt hiszem, mindenki... ahogy mondtam, igazán remek emberekkel dolgoztam együtt, a lényeg az, hogy akár Itzhak Perlman, Isaac Stern, Ida Haendel vagy Menuhin vagy Zubin Mehta esetében az alapszabály mindig az volt, hogy ne ücsörögj azon, amit eddig elértél, hanem ha ránézel egy darabra, egy Beethoven műre vagy egy Brahms versenyre... sok minden van ezekben a zenékben, és minden nap újra kell kezdeni a keresést, és a startvonalról indulni. Ez az egyetlen módja, és így nem is fogsz ráunni a zenére. Mert ha makacs vagy, és úgy gondolod, ez a te tökéletes interpretációd, és másnap ugyanúgy játszod, és nem gondolod újra az ujjtechnikádat, akkor csak egy helyben fogsz maradni. Először is nem fejlődsz semmit, másodsorban pedig a zene olyan lesz, mint a … nem is tudom... többé nem lesz motiváló erő.

JJ: Minden előadótól hallom, mindenféle területről, hogy új határokat, új felfedezőutakat keresnek. Te is ezt teszed az új albumodon, az új zenéddel. Ki mondta, hogy rockot lehet játszani a hegedűn?

DG: Nos, elég konzervatív szüleim vannak. Azt kell mondjam, nagyon klasszikus irányú neveltetést kaptak, habár anyukám szereti Beatles-t vagy Elvis Presley-t hallgatni. De ez más. Néha nehéz meggyőzni az embereket valamiről, amivel kapcsolatban nagyon izgatott vagy. Különösen, mivel napi szinten követték a karrieremet. Ez akkor is és most is nagyon a klasszikusra épül. És ha megnézed a koncertprogramomat, akkor látni fogod, hogy minden évben a koncertjeim kb. 70 százaléka klasszikus. Játszom Jean-Yves Thibaudet-vel, Gautier Capuconnal, szólóestet adok, vagy más kamarakoncertet, elkezdtem karmesterkedni is, játszom Brahms-ot, Beethovent, Schubertet, a nagy zeneszerzőket. De ami még fontos lett számomra, az az, hogy új közönséget szerezzek. Főleg mikor még fiatalabb voltam, 14-15 évesen, elég kényelmetlenül éreztem magam abban a helyzetben, mert mindenki a nézőtéren sokkal idősebb volt. Mikor idejöttem az Államokba tanulni, valahogy eltolódott a súlypont, és rá akartam venni az embereket, hogy hallgassanak Bachot, Beethovent és Brahms-ot, habár ezeket sajnos nem találni se tv-ben, se rádióban. Szóval hogy rávegyek nem klasszikus zenészeket, mint a színész-tanoncokat vagy a táncosokat arra, hogy komolyzenét hallgassanak, azt mondtam nekik, oké srácok, játszok nektek AC/DC-t, Michael Jacksont, Led Zeppelint, de a koncertet mindig egy kis Bachhal kezdtem, aztán jött Paganini, közte meg egy AC/DC. És a legjobb az volt, hogy elkezdték megszeretni Bachot, Beethovent, Brahms-ot, Mozartot ugyanúgy, mint az AC/DC-t. Csak csali volt az AC/DC, hogy felkeltsem a figyelmüket. Aztán ez benne maradt a kezemben, és mikor befejeztem a sulit, ezzel akartam foglalkozni, csak egy sokkal szélesebb körben. Aztán megpróbáltam rávenni pár embert, hátha érdekli őket, és akkor segíthetnének nekem a cél megvalósításában.

 JJ: Ez nagyon érdekes, mert őszintén szólva én egész életemben klasszikus zenét hallgattam, sose voltam egy heavy metál rajongó, de mikor meghallottalak zenélni, az volt az első gondolatom természetesen, hogy „Uramisten! Ha tudnék így játszani...”, de a második gondolatom, hogy „Metallica-t játszik”. Nem tetszik, mikor a Metallica játssza, de tetszett, mikor te játszottad.

DG: Nagyon jó dolog klasszikust kedvelő embereket rábírni arra, hogy valami mást is hallgassanak, de igaz az ellenkezője is. És elnézést, de sokkal fontosabb, hogy azok, akik nem ismerik a komolyzenét, és eljönnek egy show-ra, bedobok egy kis Bachot vagy más zeneszerzőktől valamit, még a crossover műsorban is, ami nem teljesen klasszikusra épül, bár sok van benne... az a jellemző, ha összehasonlítom Németországgal, persze ez még csak az első amerikai turném, szóval nem igazán tudok róla beszámolni még, de Németországban az történik, hogy vesznek jegyet a klasszikus koncertre is, ahol Csajkovszkijt játszom vagy szólóestet adok. És ez volt a cél! Ne csak a crossover show-ra jöjjenek el, hanem ha azt mondják, „Ó, tetszett az a klasszikus darab! Nézzük meg, mit tud egy klasszikus koncerten.”

Fordította: Anett

____________________________________________________________

Videók:

A kulisszák mögött: YT |
Teljes interjú: Vimeo | YT |
Az Amazonon fizetős | Indieflix |